Hálaadás

Az első angol puritán kivándorlókat szállító hajó, a Mayflower 1621 szeptemberében indult az Újvilágba Plymouth-ból. A zarándok atyáknak nevezett első telepesek december közepén érkeztek a mai Massachusetts állam területére, ahol első kolóniájukat, Plymouth-nak nevezték el. Az időzítés nem volt a legszerencsésebb, a rendkívül hideg tél és fogyatkozó készleteik sanyarú hónapokat hoztak, tavaszra a 102 telepes mintegy fele elhunyt. A következő évben a wampanoag indiánok megtanították őket a növénytermesztés és a vadászat helyi fortélyaira, így ősszel már bőséges termést takaríthattak be.
Örömük és hálájuk kifejezésére a telepesek ünnepséget rendeztek, amelyre William Bradford, Plymouth kormányzója a környékbeli indiánokat is meghívta.
Hagyományból nemzeti ünnep lett. A hagyomány ezt tekinti az első hálaadásnak, amely aztán a következő években rendszeressé váltak, és egyre inkább terjedtek. Az első elnök, George Washington a Kongresszus javaslatára deklarálta az évente tartandó, az egész nemzetre érvényes hálaadási ünnepnapot és november negyedik (általában utolsó) csütörtökét a hálaadás napjává nyilvánította. A hagyományt 1941. december 26-án foglalták törvénybe, a hálaadás napját egyben nemzeti ünneppé nyilvánították.
Az asztalon az elmaradhatatlan pulykasült mellől nem hiányozhat a pulykához felszolgált töltelék, az áfonyaszósz, a krumplipüré, a zöldbab és a sütőtöktorta.
A szerencsés pulyka
Az ünnepre szánt pulykák közül egy (vagy néha két) szerencsés kiválasztott madár elnöki kegyelmet kap, és megmenekül a kés alól.
Játékos vetélkedőkkel és elcsendesedéssel ünnepeltük a Hálaadás napját. Mindannyian elgondolkodtunk azon, hogy mi mindenért lehetünk hálásak az életünk során.